1.részhez: Itt a VAKÁCIÓ!!! Nézzétek a facebookos oldalat is Egy lány történe néven! :) Összegyűlt a 7 000 látogató is. Köszönöm! Kész a 120. oldal is. Még további pár 120 oldal lesz. Köszönöm! :)

2.rész: Sziasztok! Megvan a napi 120 ember.Illetve most látom 170+. Büszke vagyok rátok. Ebben a hónapban pedig mégcsak 18.-a van már több mint 1000-en láttátok a honlapot. Itt a nyárias dizájn ezúttal zeneajánlóval. Green Day-Basket Case és 5 Seconds Of Summer-Good girl are Bad Girls
És egyébként a 124.-oldal is kész van.

3.részhez: Sziasztok! Nyár van! :D Végreee! :) Bikini szezon! Beszereztétek már? Ennek ellenére a könyvben tél. De egy kis viditásképp itt a kövi rész egy kicsit romantikusan. Jó olvasást!

4.részhez: Sziasztok! Itt a kövi rész. Remélem ez is tetszik nektek! Kicsit szomorúbb.
Immár újra egy zene ajánló. The Vampire Diaries-Don't you worry child.

5.részhez:Itt a kövi rész is! Bepótoltam a lemaradást remélem! Egy nap 2 rész! =)

6.részhez: 

Itt a következö rèsz.
Remèlem tetszik.

 Facebookon likeoljátok és kövessétek a Csillámvilág$ -ot. 

7.részhez: Itt a következő rész! Nagyon-nagyon sok idő után.Nem nagyon vagytok a Facebookos oldalon: Egy lány története. Fekete kis ikonnal. Gyertek! 

Remélem tetszik! Viszont mindjárt vége a nyárnak.... :( Nekem már hiányoznak a többiek szóval eléggé várom. Ezért itt az új honlap designe!

8.részhez: Sziasztok! Itt a következő rész. :) Bocsi,hogy egy kis idő kimaradt,csak hát a nyár....

9.részhez: Sziasztok! Itt a 49.rész Mindjárt 50! :D

10.részhez: Sziasztok! :) Tudom,hogy rég irtam,de annyira sokat kell tanulnom,mert kell majd a felvételihez és csak néha van 10-20 percem zenét hallgatni vagy eseteg néha TVt.-nézni. De ami késik nem múlik. Először is megszeretném köszönönni nektek,hogy olvastok,támogattok. És ez most egy nagy pont. Ez az 50.-rész. Annyira jó! :) <3 Ehez a részhez Shawn Mendes zenéit ajánlom.

---

 

November 24. Hétfő

Csörög az óra. Lecsapom. Csodás ez a reggel! Rebekah a szobám túlsó végében öltözik. Igyekszek nem oda nézni, de megbabonáz.

- Muszáj bámulnod? - kérdezi.

- Nem. Nem muszáj. - hozzáfogtam a válaszhoz, amihez hozzátettem volna, hogy nem bírom levenni a szemem a látványtól. De nem tehettem.
- Igazából, ha már ennyire bámulsz, akkor kérlek kapcsold be ezt.

- Ahhh.... Neked is jó reggelt! - odaléptem és akkor tudatosult csak bennem, hogy mire célzott. Ott állt előttem háttal nekem és kezében a melltartója pántját tartogatta.

- Segítesz, még ma vagy csak állsz ott és nézel?

- Segítek. - azzal lassan bekapcsoltam és ránéztem az órára. 5:15. Sietve felkaptam a nadrágom és a pólóm és leszaladtam Rebekára ráhagyva, hogy jöjjön le ha kész van. Összekészítettem a szendvicseket. Felrohantam megnézni a fiúkat. Közben elgondolkoztam, hogy lehet nekem ennyi testvérem. És mind fiú! Peter playstationizik. Benézek hozzá.

- Jó reggelt! - köszönök. Biccent.

- Neked is. Ki az a csaj az ágyadba? Új csajod van?

- Először is nekem még soha nem volt csajom, akit hazahoztam volna és nálam aludt volna. Másodszor is ő Rebekah.

- Ezt úgy mondod mintha tudnom kéne ki az a Rebeka.

- Szóval ő az egyik osztálytársam, aki kómában volt és úgy emlékszik, hogy én vagyok a bátyja.

- És ezért idehoztad, mert valójában beleszerettél, de ő nem tudhatja meg.

- Honnan tudtad? - kérdezem a bátyámtól.

- Fogalmam nincs. Nagy a képzeletem. - erre a válaszra nem számítottam az is biztos.

- Szóval kérlek, bánj vele kedvesen és segítőkészen rendben?

- Rendben.

- Na, megyek, megnézem a többieket és csinálom a reggelit. Ha vége gyere le kajálni.

- Ne aggódj! Kajálni mindig lemegyek. - becsuktam utána az ajtót és mentem a következő ajtóhoz. Látom, hogy Harry még bőven szunyál. Nem zavarom. Az ikrek közül csak  Sebastian volt ébren. Épp egy könyv vége felé haladott. Gondolom hamar felkelt, hogy megtudja még reggel mi a könyv vége. Ő ilyen típus. Halkan kinyitom az ajtót és odaszólok, hogy jöjjön át. Felkapja a ruháját, könyvét és kijön. Bekopogok a szobámba, hogy megnézzem Rebekah öltözik e még. Nem öltözik. Az egyik könyvembe mélyedve ül törökülésbe  az ágyon. Hátát  a falnak dönti. Bevezetem Sebastiant és már megyek is tovább. Utam ezúttal a konyhába vezet, mert ha Sebastian fent van, akkor nem sokára kel mindenki. Elkészítettem mindenkinek a reggelit igényeik szerint. Épp azon gondolkoztam, hogy Rebekah mit szeretne reggelizni.

- Miért csinálod ezt? - kérdezi. Talán rá jött. Mindent tud.
- Mit? - kérdezem mit nem sejtve ám a hangom elárul.
- Ezt a papás-mamásat.

- A mit?
- Hogy te csinálsz mindent ebben a házban.
- Mert szükségük van rám.
- Ez minden?
- Ez minden. Illetve.
- Igen?
- Mit akarsz reggelizni?
- Te mit eszel?
- Én két piritóst.
- Rád bízom magam.
- Megtennél valamit? - kérdeztem.
- Persze.
- Menj fel és kelts fel mindenkit aki fent van annak meg csak annyit mondj, hogy kész van a reggeli.
- Mindenki fent van. Jönnek.
- Jó. - Azzal becipzárazta az utolsó táskát is és leült az asztal eggyik végébe. Bekának pedig a mellette lévő helyet nézte ki.

*Rebekah szemszögéből*

Megreggeliztek és mindenki elment. Egész nap bent voltam a házba. Olvastam. Neteztem. Aludtam. Szenvedtem. Krisz ruháját nézegettem. A cuccaim néztem. Semmit sem csináltam.

* Krisz szemszögéből*

- Krisztián! Nem lehet ez a lányka mindig itthon. Olyan mint egy toronyba zárt hercegnő.
- Mégis mit csináljak?
- Vidd el iskolába kisfiam! Hadd tanuljon ő is.
- Jó ötlet?
- Jó vagy nem jó ötlet muszáj mennie. Szétunja itt magát.
- Rendben. Holnap elviszem.
- Rendben. Most meg menj. Vár rád.

Arra gondoltam, hogy egy szál pólóba ugrál és énekel a fésűt szorongatva, de erre nem. Ott ült az ágyon törökülésbe szemén a szemüvegem. Kezében a kedvenc könyvem. Azt szorongatja. Holnap iskolába megy! Egy pár hete még azon aggódtam, hogy felépül-e egyáltalán és tud csinálni majd valamit. Most meg olvas és suliba készül. Kész csoda! És én szeretem a csodákat! De főképp a csodát!

November 25. Kedd

Reggel a szokásos rutinnal mentünk suliba csak ezúttal Bebivel. Már mindenkit elvittünk és a suli felé tartottunk amikor a rádióban megszólalt a One Direction - Strong és Rebekáhaval összeértek a kezeink és egyszer csak összekulcsolta.Megszorította.

 

Talán esz... Nem! Nincs talán! Ez most az érzéseinkről szól. Leeresztettem kettőnk még mindig összekulcsolt kezét. Megérkeztünk. Kiszálltam. Kezemben a két táskával. Kinyitottam az ajtóját és kiszállt. Az egész iskola felénk fordult. Susmorogtak. Bementünk a suliba. A kezünk már nem volt összekulcsolva. Nem szólt hozzám, csak mellettem lépkedett.

- Melyik az én szekrényem? - kérdezte bent.

- Ez itt. - mutattam rá a mellettünk lévő szekrényre, ami tele volt papírokkal. A fenébe elfelejtettem leszedni róla a csúfolódó üzeneteket. A francba is! Ránéz. Nem csodálkozik. Megfogja és letépi mind, összegyűri és a földre dobja. Rám néz.

- Mi  a szám kombináció? - kérdezi. Odamegyek és elfordítom a megfelelő irányba. Kinyitja. A szekrény ugyanúgy áll mint előtte. A fal fekete és lilával egy piros szívbe írva: Rebi+Imi forever. Közös képek a falon kirakva rágóval.  A felsőpolc dugig tömve könyvekkel és az oldalán egy rúzs és egy fekete szemceruza,szempillaspirál és szemfesték sorakozik. Az alsó polcon egy fekete Convers és egy szétnyigázott lakatolt napló. Megnézte. Bólintott.

- Holnap kifestjük. - azzal odalépett a szekrényhez és becsukta. Lassan mentünk  a terem felé ahol a szörnyű hat óránkon lettünk túl.

Elhalad mellettünk Imi. Csodálkozik. Felénk fordul.

- Szia Rebekah! Mit keresel te itt? -kérdezi, egy hogy vagy - okat kifelejtve.
 Rebekah odahajol és becsukom a szemem, hisz tudom mi következik. Most jön az a rész,hogy megcsókolja, ő visszacsókol aztán ölelkezve folytatják addig amíg meg nem unják. Már pedig nem unják meg egyhamar.
 Ehelyett odalép, arcon csókolja és csak ennyit felel:

- Szia! Ide járok, mégis mi mást keresnék itt? - feleli és elindul.
- Szia Imi! - köszönök, csak úgy mellékesen.
- Szia Krisz! - köszönt vissza rám és elindultunk Rebekah után. Nem beszéltünk, mert szavak nélkül is tudtuk, hogy mindketten Rebekára gondolunk, és hogy szeretjük és mindent megtennénk érte. Nehéz lesz ez. Kész háború. Tisztára drámaian hangzik, de ez van. Szerelemben, háborúban mindent szabad.

*Órák után*

- Menjünk haza Krisz, kérlek! Fáradt vagyok.
- Jó. - azzal hazamentünk.

Lefürdött.

- Krisz! Elfogytak a hálóingeim tudsz adni valamit, amit, felvehetek?- kérdezte. Ott előttem egy száll törölközőben. A haja csurom vizes volt.
- Persze. Vedd fel ezt! - vettem le magamról az egyetlen  ,,tiszta'' pólót.
- Köszönöm.

* Rebekah szemszögéből*

Lehet, hogy ez csak egy büdös elnyűtt piszkos póló, amit más fel se vett volna nemhogy valamit jelentsen neki. Nekem viszont jelentett. Mintha az életét adta volna nekem ezzel Krisztián. A mai nap folyamán rájöttem pár dologra. Először is a szekrényem kupis és nagyon ronda. Nem tetszik. A berendezés/elrendezés igen, de az a nagy szív benne az Imi+Rebekah forever nagyon nem tetszik. Valahogy nem. Nem tudom, hogy miért, de Imi inkább a ,,bátyám'' mint Krisz. Rájöttem a kis titkukra is. Krisz nem a bátyám. Kezdek emlékezni. Tudom már, hogy mit érzek. Szeretem. De nem úgy, mint a bátyámat, ez így a helyes. Mi összetartozunk. Örökre. Holnap átfogom festeni a szekrényt és leszedem a fotókat helyükre pedig majd azokat a képeket fogom kirakni amiken boldog vagyok. Krisszel. És a világgal. Persze helyet kap még a falon egy One Direction kép is, meg talán egy Vámpír naplók-os meg szerintem még egy Justin Bieber is. Majd minden szép pillanatomat az életből kirakom oda. Emlékszem. Sok mindre emlékszem. És ezzel a tudattal fekszek le Krisz mellé.

November 26. Szerda    

*Rebekah szemszögéböl*

Reggel hat óra van, az asztalnál ülünk és beszélgetünk. A nagycsalád. Az iskoláról esik szó. Mindenki készen van. Elindulunk. Lerakjuk őket a sulijuknál és megint kettesbe maradunk. Nem szólunk egymáshoz. Hallgatunk. Kiszállunk. Elmegyek a szekrényemig és megállok. Átfestem. Lila szekrényem van ezen túl. Egyelőre üres. Csak könyvek díszesítik. Abból viszont elég sok. Becsukom és tovább megyek. Meglátom Imit.

- Szia!- esek a karjaiba és ő váratlanul megcsókol.
- Szia kicsim!- köszön. Mosolygok. Fogalma nincs róla, hogy ettől a szótól a hideg ráz. Én nem vagyok senki babája.
- Hiányoztam? - kérdezek rá egy olyan dologra, ami amúgy marhára nem érdekel.
- Persze, kicsim. - azzal megint csókol és felemel. Forgat. - Ugye, hogy jobb velem? - Ránézek. Ugye ezt most nem gondolta komolyan? Kicsimnek hív, csókolgat és még ez is. Mint egy hülye romantikus filmben.
- Kérlek, rakj le!- azzal megint megcsókol és elkezdi a nyakamat csókolgatni. Jó érzés. De eltaszítom. - Kérlek, tegyél le most Imi! - ordítok rá. Hátha.
- Miért? Látom, hogy élvezed. - Hát ezt nem hiszem el? Vak? Mit lát ez hülye barom? Segítségkérően körbenéztem. Megakadt a szemem azon, aki talán tudna segíteni. Az egyetlen srácon, akit mindennél jobban szeretek. Meglát. Felém jön.
- Imi! Tedd le! Most! - parancsolt rá. Imi lerakott. Talán azért, mert tudja, hogy Krisz a suli társadalmában feljebb áll, mint ő.
- Így jobb? Figyelmeztetlek ő nem a tiéd! - néz rám Imi aztán Kriszre.
- Jobb. Gyere Rebi, menjünk. - nézz rám bocsánatkérően és talán egy kis haraggal.
- Várj! Kérlek! - suttogom. Azzal Imi felé fordulok.
- Imi! Tudod, nem vagyok a tiéd. A saját magam ura vagyok! És csak hogy tudd, utálom, ha kicsimnek szólítanak.
- Hogy érted ezt? -nézz rám szomorúan.

- Onnan, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve. - mondom neki először dühvel aztán mivel meglátom az arcát halkan sajnálva szinte szomorúan. - Sajnálom. - azzal lassan elsétáltam. Nem fordultam meg, de szinte láttam, hogy ott áll megkövülten. Azt is el tudtam képzelni, ahogy Krisz felé fordul és a szája egy Rohadj meg! - et formál. De nem tettem. Nem tettem semmit. 

Onnantól egész nap elsétáltunk egymás mellet és ő csak egy szomorú bocsánatkérő pillantást vetett rám vagy még rám se nézett. Krisz egész nap vigasztalt és segíteni próbált. Nem érti meg, hogy ezzel nem segít. Imi a barátom és kész. Nem tehetek róla, hogy így történt, de megtörtént mindez. Engem nem kell támogatni. Én szakítottam vele, hisz mást szeretek. Nem lenne fer vele, ha játszanám az agyam, hogy szeretem és csak őt. Mert nem igaz.

Este lezuhanyoztam felvettem Krisz egyik pólóját (az én hálóruháim még mindig mosásba van) és fogat mostam.

- Szeretnék neki valamit megtanítani. - mondja Krisz.
- Mit nem tudok még?- kérdezem meglepődve.
- Táncolni. - mondja halkan.
- Ahh.. Szóval azt állítod, nem tudok táncolni! Azt csak hiszed! Mit táncolunk?
- Keringő. A suliba is ezt tanuljuk és nem ártana gyakorolni. - mondja.
- Rendben. De ne öltözzek fel? - kérdezem nevetve a "ruhám,, láttán.
- Nem! Így is csodálatos vagy!- válaszol. Elpirulok. Bókol!

Odalép, a géphez berak egy lassú zenét. Beáll. Állok előtte és csak nézem, mint a hal a szatyorba. Vár. Kezdjünk már! - gondolhatja. Én csak nézem, mint egy sületlen.

Odalép és megállítja a zenét. Rám néz. Várom, hogy mondja, hogy tudta ő, hogy nem fog menni. Lesütöm a szemem várakozóan.

- Próbáljuk meg újra. - és megmutatta az alaplépéseket. Beáll újra a helyére.

- És most szép lassan gyere felém a lépésekkel. - adja a parancsot. Könnyen mondja, hogy legyek lassú. Pár lépésnyire áll előttem az aki a gondolataim háromnegyedét kitölti és legyek lassú. Na, kösz! Elindulok. Ez még is megy!- síkitok fel magamban, amikor látom, hogy lassan megyek felé. Az arcát pásztázom. Nem tükröződik rajta érzelem. Nem veszi le rólam a szemét. Csak néz. Mintha attól félne, ha pislog, akkor eltűnnék, mint a kámfor akár az álomba. De én nem tűnök el! Örökre itt leszek, neki ígérem! Mármint remélem. Lassan elé lépek. A kezét a derekamra rakja én az enyémet a vállán nyugtatom. A kezeink a testünkkel merőlegesen összefonódnak és táncolunk. Ő oldalra lép és én követem, jó szorosan a képébe lihegek, mert félek, ha nem teszem elveszem. Forgunk. Kinyújtja, a kezét a magasba a másikat a háta mögé rakja és vár. Rám. 

- Fogd meg a kezem és írj le egy kis kört előttem. - súgja. Megteszem.
Lassan visszahúz magához és lassan táncolunk és forgunk. Kinyújtja a másik kezét a magasságomhoz megfelelően és súg.

- Lassan kerülj meg engem. Közben fogd a kezem. - Ha nem mondaná, akkor is fognám a kezét. Soha el nem engedném!- körbeforgok. Lassan visszahúz, és az arcomat nézi. Közeledik felém. Felkészültem. Lassan behunyom a szemem. Nem ér az ajkaimhoz semmi. Csupán a szél és a levegő.

- Csodálatosan táncolsz. De jóból is megárt, a sok lefürdök és alszunk jó?- kérdezi.

- Rendben. Addig meghallgatom a One Direction egyik számát jó?- bólint. Meg fogja a cuccait és elhajt fürdeni. Berakom a Little Things-et és megnéztem a facebookot. Imi most már a facebook szerint is szingli. Én is megváltoztatnám szinglire csak azért is. De nem tudom, mert én már rég megváltoztattam. Megnézem az újdonságokat és az üziket.1 Imitől: Sajnálom! Próbáljuk meg újra! Szeretlek! - és mögötte 10000000 szív virít. - és folytatja: Emlékszel még? Te és én örökké? Úgy hiányzol!

1 anyutól. Kislányom hol vagy?- ez még régebbi pont a balesetem béli. és evvel véget is ért az ,,üzenet áradat'' . Elénekeltem a Little Thingset és lefeküdtem a helyemre.

- Itt vagyok. - zuhant be mellém a vizes hajú Krisz. Legyél is itt örökre. Velem. Átkarolt mintha belelátott volna  a fejembe és így aludtunk el egymás karjában.

November 27. Csütörtök

Az iskolában ülök. Matek óra van. Próbálok figyelni, de szinte lehetetlen. Imi nyíltan flörtöl egy lánnyal az óra kellős közepén is. A lány pedig csak vihog. Ó, hogy fogná be! Nem vagyok szerelmes belé, de azért ez nagyon fáj. Nem vártam, hogy örökre könyörögjön nekem és maradjon egyedül, de azért azt igen, hogy ne a második nap mással flörtöljön és vihogjon. A tanár ki is szúrta őket. Csöndbe is maradtak rögtön. Imi utoljára odacsúsztatott egy kártyát. Amin valószínűleg ez állhatott: Tetszel. Háromkor a parkban várlak, gyere el ha szeretsz. És gondolom, hogy a csaj el is ment aztán csók-csók és már otthon is van, mert Imi hazakísérte rögtön amint elkezdtek járni. Krisz nincs itt. Ez az utolsó óra. Kikérték őt erről az óráról. A lányokkal még az óta sem beszéltem. Most már tudom róluk, hogy kik. Mindegyik lánnyal megvan a fejembe az összes emlék és a pasijaik neve meg, hogy hogy ismerkedtük össze. De senki nem tudja, hogy bizonyos részekre már emlékszek, de nem mindenre. Példának okáért megvan az Imis és a Dees időszakom is. Az is megvan, hogy Kriszel hogy ismerkedtünk meg meg az is, hogy ő nem a bátyám. Egyke vagyok. Nincs annyi testvérem, mint neki, sőt még egy sincs. Egyszer csak csöngetnek. Végre!- gondolom. Gyorsan felírom a leckét és összerámolom a cuccaim és elsőként esek ki a teremből. Hátam mögött hagyom a nyali-malis párokat, akik rögtön: Úgy hiányoztál! De szeretlek! - es szövegekkel esnek egymásnak és mindezt úgy, hogy általában egymás mellet ülnek és az egyik kezükkel összekapaszkodnak, a másikkal pedig talán jegyzetelnek. Nincs mit tenni ilyen ez az osztály. Kirontok. Meglátom Kriszt aki most lép ki az igazgatóiból és bólint. 

- Krisz! - rohanok bele a karjaiba kicsit sem törődve vele, hogy ez is olyan romantikus, minthogy a párok mindig falják-nyalják egymást. Kissé meglepődik hirtelen érkezésemen látom a döbbenetet az arcán, amit nem tudom, hogy csak én okoztam-e. Lassan átölel és belepuszil a hajamba.
- Rebi! Beszélnünk kell! Gyere velem! - kibontakozik az ölelésünkből és rám nézz. Elindul és én követem. Ki mentünk az udvarra. Leültünk az egyik magányos hintára(hisz ilyenkor még mindenki ebédel- órán van).

- Krisz! Nagyon rossz óra volt ez! Imi most már újra flörtöl, a tanár pedig csak mondja-mondja és mondja. Dög unalom! Nem is tudom, hogy hogy bírod ezt. - töröm meg a csendet. Lassan beletúr a hajába és rám néz.
- Tudom. Tudom. De most valami komolyról kell veled beszélnem. - mondja. Bólintok jelnek adva, hogy kezdheti.
- Tudod, hogy anyu meg mi egyedül vagyunk. - mondja.
- Igen. - bólintok. Mit akar ezzel mondani?
- Nos ez így nem szín igaz. - mondandóját megküldi, egy zavart hajba túrással lassan folytatja. - Anyukám még nagyon régen megismert egy férfit, akivel először nagyon szerettet aztán megismerte jobban és rájött, hogy egyáltalán nem is szereti. De elég későn, mert már a felesége volt. A férfi azt mondta a könyörgő asszonynak, hogy szüljön neki háromszor és akkor hajlandó lesz tovább állni. Anyám először megszülte a bátyámat aztán megszült minket az ikertesómmal és könyörgött, hogy álljon tovább, hisz már szült háromszor. De az apám nem fogadta el az ikreket. Anyám ezután nem esett teherbe. Imádkozott is sokáig, hogy essen teherbe, mert akkor elmegy ez az ember.  Eltett már 2 év is sikertelenül. Anyám már el volt keseredve, hogy sose megy el, amikor hirtelen teherbe esett, megszülettek az ikrek. Apám szerint szégyent hoztunk a családjára hisz két ikret is szült neki. De végre igy elhagyta anyánkat azzal a feltéttel, hogy minden évben visszajön. - azzal elcsuklott a hangja.

- Tehát ti nem is szerelemből születettek. De miért jön vissza minden évben?- kérdeztem.
- Nem. Ezt nem nevezik szerelemnek. Ha nekem valaha feléségem lesz, akkor soha nem fogom vele ezt tenni. Szeretni fogom, és ha a szerelmünkből gyerek lesz, akkor azt meg fogom köszönni Istennek. - itt mosoly suhant át az arcán. - De visszatérve az eredeti témára azért jön haza minden évben, mert minden álma, hogy lánya szülessen. Eddig még egyszerre jött haza, de....- megint elcsuklott a hangja. Megfogtam a kezét és szorítottam egyet  a kezét. Itt vagyok- sugalltam.
- Most beszéltem anyával, hogy most hazajön. - azzal kicsordult a szeméből egy könnycsepp. Amit tudom, hogy általában száz vagy ezer is. - Nem sok időre. Vasárnapig. De azt mondta addig marad ameddig ő is kell. - nézett rám aztán megint kicsordult még egy könnycseppjei- Érted mit jelent ez? Addig.... ma...rad.... am..e...ddig... a...nyám... új..ra n...e...m...l..e..sz t........e........r....h....e.....s...- zokogta immár el-elcsukló hangon. - Beszéltünk a szüleiddel. Náluk leszel most egy ideig. Elmentek meglátogatjátok, a nagyidat elmész apudhoz. Jó lesz ott neked. Jó?

- Nem! Nem és nem!- ugrottam ki gyorsan a hintából. - Nem passzolhatsz le pont ilyenkor. Megbeszéltük mindig itt leszünk egymásnak. Most szükséged van segítségre és én ott leszek veled.

- Nagyon köszönöm, hogy így gondolod, de avval tudsz nekem segíteni, ha elmész és ott biztonságba leszel. Ezzel tudsz nekem segíteni. - bólintok. Rá nézek. Megölelem, szorítom, ahogy csak bírom. Megfogom a kezét és elindulunk. Nehéz idők várnak ránk ezt mindketten tudjuk. Csak az a kérdés, hogy mennyire? Első feladatunk: Közölni mindent a fiúkkal.

November 28. Péntek          

 

 A suliban egésznap lézengünk. Kriszéknél otthon nyomott a hangulat. Beszélni nem beszéltünk egymással, se senkivel. Ha beszéltünk is akkor olyan lényegtelen dolgokról mint az időjárás vagy a kövi óra vagy hogy egyiküknek mosdóba kell mennie. Egész nap fogtuk egymás kezét és néha ölelkeztünk hosszabb vagy rövidebb ideig. Este beszéltünk skypeon. Illetve csak néztük egymást. Anyukénál furcsa. Kormi aranyos. Vele elvagyok. Olyan sokáig nem voltam itt, hogy már szinte olyan mintha idegennél lennék. De azért tudom a szívem ide húzott. Haza. Így vagyok teljes. Vagyis félig. Akkor lennék teljes ha Krisz is itt lenne velem. Mindig és örökké.

November 29. Szombat

Reggeli után már Krisszel beszéltem. Ezúttal nem csak néztük egymást.

- Hogy vagy? - kérdezem.
- Jól. - hosszabb szünet. Hajbatúrás. - Mármint... élek.
- Hogy viselik a fiúk?- kérdezem.
- Elmegyünk egymás mellet se szó-se beszéd. Ezt utálom a legjobban Rebi. A hangulatot. Olyan mint egy hulla házba. Olyanok vagyunk, mint a szellemek. Érted? Mindenki szomorú és nyomott. Éjszaka nem aludtam, mert hallom, ahogy egy-két tesóm sír. Az ikertesóm magára zárta az ajtót. Csak engem enged be néha kajával. Peter egész nap bömbölteti a videojátékokat és a Tv-t.
- Miért nem megy, el senki otthonról mondjuk a nagyihoz? Gyere át hozzánk én is egyedül vagyok, itt maradhatsz- és már akartam is mondani, hogy örökre. De nem mondtam.
- A nagyijaink kitagadtak minket, mint az egész család. Különben sem szeretném itt hagyni anyut.
- Ide se jöhetsz? - kérdezem. Immár teljes kétségbeesés-düh rohammal küzdve. Idegesen beletúr a hajába. Felnyög. Nem jó a minőség,de még így is látom azt a könnycseppet, ami bebarangolja az arcát majd a földre esik.
- Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz!
- De. Apa mindenkit szemmel tart. Mindenkivel beszélgetni akar, nem érti, hogy az esélyt, hogy normális apa legyen már elcseszte.
- Úgy szeretnélek átölelni és megnyugtatni és újra a karjaidba aludni.
- Rebi! Szeretlek! De neked ott a legjobb most. - Szeret! És ki is mondta. Megnyugtat, felpezsdít, megbizserget.
- Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak!- mondom! Szívet formálva a kezemmel.
- Mennem kell. Apám bejön beszélni. Majd hívlak! Szeretlek!Szia!

Aznap nem beszéltünk többet. Egész nap szenvedtem és aggódtam. Szeret! El se hiszem! És ő mondta először. Tudtam, hogy szeret, hisz ott volt a balesetem estéjén és a felépülésemnél. Tulajdonképpen az ő hangja rángatott vissza az életbe.  De azért mennyire más ez így kimondva. Ezzel a tudattal feküdtem le aludni ahol az álmaimba is követett. A feladatom: Boldoggá tenni a családot és elkergetni az apjukat.

November 30. Vasárnap

Reggel kilencig aludtam. Aztán anyuék feljöttek és közölték, hogy családlátogatásra megyünk. Felöltöztem és lementem. Nagyiék épp beszélgettek. 

- Jó reggelt!- köszöntem nekik.
- Jó reggelt bogaram. Jól aludtál?- kérdezi anyu.
- Persze. Hova megyünk?- kérdezem.
- Meglepetés! Rokonokhoz!- mondja kissé izgatottan papa.

- Rendben. Így jó vagyok?- mutatok magamra.
- Persze! Indulás!- mondja anyu.
- Mehetünk, csak reggelizek és beszélek... mindegy!
-  Ok.  -gyorsan megreggeliztünk és indultunk is. 

Erről a napról többet nem nagyon mondanék csak a beszélgetésekből párat emelek ki.
Először ismindig azt kérdezték,hogy mi van a fiúkkal? 
Első 10 rokonnál azt mondtam, hogy már van egy hercegem igen.Erre mindig olyan kérdések jöttek,hogy:

- Hogy néz ki?

- Kedves veled?

- Nem művel veled olyan dolgokat, amiket te nem szeretnél ugye?

- Mit dolgoznak a szülei?

- Gazdagok?

- És mi van a tanulással?- na, erre az egy kérdésre is rutinból mondtam a betanult választ:  Sokat tanulok. Járok külön órákra és ő is sokat segít.

Aztán a további 15-nél már azt mondtam, hogy  nincs... Nem szeretnék még mást csinálni csak tanulni. Na, erre végre lenyugodtak és nem kérdeztek rá ilyenekre többet.

Este 9-órára értünk haza. Nagyon fáradt voltam, csak bezuhantam az ágyba. Rápillantottam a telefonomra és megpillantottam a Kri név mellette 20 nem fogadott hívást és 3 üzenetet. Ezek után a facebookra már nem is mertem felnézni. Felhívtam. Alig csörgött 1-et és már meg is szólalt azon az édes imádnivaló utánozhatatlan hangján.

- Bebi? - kérdezi kissé álmosan tele izgatottsággal, sóvárgással egy lány után, aki a telefon végén ül és mosolyog, ám a szeméből kigördül egy-két kósza könnycsepp, ami végül kidíszíti pólóját és ágyneműjét.

- Át tudsz jönni? - kérdezi azzal az aranyos hangsúllyal, amit egy macskától szedett és az óta a macskától is jobban tudja.

- Indulok. Szeretlek!- azzal a vonal végén beállt a csend majd az értékes csöndet megtörő bip-bip jelzi a hívás végét.

Rebekah gyorsan lefürdött, ám ő ezt is hosszú időnek érezte a fiú érkezéséig. Megmosta a fogait és leült az ágy szélére és ránézett a telefonra, ami elmosódott képernyőt mutatott. Épp már elhatározta, hogy lefekszik, amikor egy kő csapódott az ablakának.

- Szia! Nem baj, ha az ajtón jövök be inkább? Csak nem akartam csengetni!- Rebekah nevetett egyet a szőke hercege viccén és beengedte az ajtón. Váltottak egy hosszas csókot aztán a fiú megfogta az állát és a szemébe nézett:

-  Mi volt a rokonokkal?- kérdezi.
- Nem akarok beszélni róla.  Mi van a szüleiddel?
- Nem... Nem akarok beszélni erről. - szólt el-el akadó hangon.

Elment a fürdőbe és lefürdött és felvette a pizsamáját.

Befeküdt az ágyba és Rebekah belefeküdt a karjába és ott aludtak el egymás karjaiban.

December 01. Hétfő

 * Krisz szemszöge*

Reggel korán felkeltem és eszembe jutott a család. Nem hagyhatom ott anyámat, mint a tesóim. Nekem kell a legbölcsebbnek lennem. Lenézek. Rebekah feje a mellkasomon van keze a derekam közé csavarva. Mi össze vagyunk csatolva. A sorsunk megpecsételődött a tegnappal. Én már csak őt akarom.  Örökké. Szeretem. 

 Lehámoztam a karjait a derekam körül és ránéztem. Odaléptem hozzá és megcsókoltam a homlokát. Lassan lementem és készítettem neki egy reggelit majd csókkal keltettem. Közöltem vele suttogva, hogy mennem kell és lassan magam után becsuktam az ajtót, vele lezárva azt az időszakot,az egyedüllétet. 

*Rebekah szemszöge*

Reggel megettem a reggelit  és felöltöztem. 

December 19. Péntek

Szeretlek! - csak ennyi. Ennyi szerepelt a levélben. A számhoz emeltem a lapot és lassú csókot leheltem rá. Tudom....- suttogtam halkan...

Itt állok téren ahol eredetileg Krisz vár rám,de nincs itt. Eltűnt. Nem csak most... Az életemből. Minden egy szokásos reggelen történt...

Reggel 06:10-kor keltett az óra. Lassan kikecmeregtem az ágyból. Felhúztam a mamuszomat és kimentem reggelizni. Müzlit ettem, mint mindig. A reggeli turmixom  után kicsoszogtam fogat mosni és fésülködni. Visszacsoszogtam a szobába és visszafeküdtem az ágyba. Néztem a plafont. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Reménykedve veszem fel. Már majdnem beleszólok, amikor egy rég nem hallott hang beleszól.

Itt állok, a házatok előtt öltözz lazán és gyere, lemegyünk valahova. - szól bele Imi.

- Sietek!- visítok vissza kissé csalódottan. Hisz nem Krisz az. Pedig de jó lenne.

Felveszek egy farmer-póló összeállításom és rohanok is le. Nem viszek magammal telefont,mert minek? Ki keresne? Kint kissé szemerkélt a hó,de nem zavart. Ott állt. Háttal nekem egy kapucnis pulcsiban. Kezében a gördeszkája. Oda sétáltam közvetlen mögé. Megérezte a parfümöm illatát és megfordult. Rám nézett. Fél vigyorra húzódtak az ajkai és felcsillant  a szeme. Vajon még mindig szeret? Tartja a távolságot, úgy ahogy eddig. Ahogy ígérte. Rá nézek. Annyira hiányzott! A karjaiba vetem magam és őrületesen szorítom. Lassan felemeli, a kezeit végigsimítja a hajam és lassan a derekamra teszi a kezét és kíméletesen magához szorít, mint egy emléket. Fél, hogy szétfoszlok. Sokáig állunk így. Akár percekig.

-       Hova megyünk?

-       - Meglátod mindjárt. Gyere!  

Pár perccel később egy gördeszkás helyen találom magamat Imivel. 

- Ide jöttünk. Újra meg tanulsz gördeszkázni.
- Szuper! Segítesz ugye?- kérdezem.
- Persze. Először is. - tette le lazán a deszkát a földre. Állj rá. Én meg tollak. 
- Jó. - Tudom, hogy erős, így engedem neki. Lassan haladunk. Kezdem megszokni. 

- Most próbáljuk meg úgy, hogy egyik lábad a földön van és hajtod. Én itt leszek melletted, ha kell.  Bólintok. Bízok benne. Próbálok egyensúlyozva haladni, de nem sikerül. Megfogom a kezét és ő már húzná is el, bár érzem, szívesen fogja. Így haladunk. Aztán elengedi a kezem és úgy megyek. Elesek... Érzem, ahogy zuhanok.... Ugyanaz jár a fejemben, mint aznap délután. Felismerem ezt a helyett. Ugyanitt voltam akkor is. Ugyanerről a fiúról gondolkoztam ki most gyengéden érint. Előtte őrületes szenvedély volt most meg csak gyengéd érintések.

- Nincs semmi bajod?- hajol felém Imi. 
- Nincs. Semmi... Jól vagyok! - felállok.
- Gyere, menjünk haza!
- Jó. Azzal elindultunk. Mellettem haladt lassan deszkával. Aztán hideg fuvallat jött. 

-Úúúúú...- borzongtam meg...

- Fázol? - kérdezi aranyosan.
- Igen... Eléggé. - leveszi a piros pulcsiját és felveszem. Kicsit nagy rám. Nevet egyet..

- Mintha rád öntötték volna. Várj! Falevél!- azzal kiveszi a hajamból. Őrületes ingert érzek, hogy megcsókoljam. Lassan hajolok felé. Felcsillan a szeme, de nem közelít. Nem akar bajt. Megcsókolom gyengén. Várom a válaszát. Őrületes nyelves csókba kezd bele. Magához szorít és a derekamat csikizi kissé. Nagyon jó érzés. Rég nem csókoltak így meg. Vagy talán még soha. A nyaka köré csavarom a kezem és élvezem a pillanatot. Egyre szenvedélyesebben csókol. Néha-néha még fel is nyög. Azzal kissé felhúzza a pulcsimat (pulcsiját) és hideg kezével végig járja a hasam. 

- Ne! Ezt nem szabad! Nem szabadna! Nem!! Nem! És nem!- kibogozom a karjai közül magam. És futok. Hazafelé. 

Őrületes baklövést követtem el. El sem hiszem. 4 nem fogadott hívásom volt. Krisztől... Nem akarok vele beszélni... Ezt nem értheti... Nem szabad értenie.

December 20. Szombat

Téli szünet van, hó nélkül. Vidám hangulat van,Rebekah nélkül. Rebekah van Krisz nélkül. Imi van Rebekah nélkül.  És Krisz?

Nos Krisz egyedül van. Jelenleg spórol. Minek? Az apja még mindig nem mondta meg mikor megy  el. a testvérei és ő a poklok járják végig. Semmiről nem tud, ami Rebeka körül történik. Nem beszéltek. 

Kedves Naplóm!

Mindent megbántam Nem! Nem bántam meg! Igenis jó volt az a csók. Vágytam rá. Mondjuk Krisztől az egész jobban eset volna,de nem lehetett. Nem keres. Nem keresett. Mit foglalkozzak vele? Nem is tudom.. Hiányzik persze. Szeretem persze. Elfeledni szeretném természetesen. De nem megy. Olyan mintha egy Bátyónak mondanám,hogy ne szeressen többet a húgát. Ezt nem lehet csak 1,2-re. Ez egy hosszú folyamat. De én Imit akarom elfelejteni! Hogy néznék a szemébe ezek után Krisznek? Mit mondjak? Mit tegyek? Tudod mit? Elmegyek hozzá! Most. Akkor végre eldől minden. Nem lesz többé semmi titok. Nemsokára Karácsony már csak 4 nap a maival együtt. Meg kéne az ajándékokat is venni! Inkább szerintem holnap megveszem.

Itt állok az ajtaja előtt. A szívem húzott ide. Csak nézem az ajtót és nem merek kopogni. Mi van, ha nincs itt vagy ha mondjuk itt az új barátnője? Mi van, ha már lecserélt? És ha utál? De mindezt nem tudhatom... Hátha. Bekopogok. Hallom, ahogy valaki lejön az emeletről.

- Szia! - köszön. Peter az. Krisz tesója. Ő általában mindig videojátékozik szóval nem is értem, hogy hogy ő nyitott ajtót. A szemei alatt óriási fekete karikák vannak a haja kissé borzas.
- Kriszhez jöttem. - bököm ki mivel, hogy már egy 1-2 perce nézzük egymást némán. És valahogy csak meg kell törni  a csöndet.

- Gondoltam. Gyere! Fent van! - azzal arrébb állt és bementem. Minden csöndbe. Mindenki hallgat. Mint a vámpírok. Ugye nem azok? Beötlött fel bennem a vélemény. Hisz az Alkonyatba és a Vámpírnaplókba is tapasztalt vagyok nem is beszélve az összes Vámpíros könyvekről és animékről.

Felmentünk a szobájáig. Bólintott és magamra hagyott. 1000 kérdéssel és 1000 féltéssel. Itt állok megint és várok. Kopogok.

- Gyere!- ordítja ki!- kinyitom az ajtót és meglátom. Az ágyon van. Épp egy fénykép van nála. Közelebb lépek és észreveszem, hogy az tulajdonképpen egy rólam készült kép. Amin Imivel vagyok. Itt egymás kezét fogva vigyorgunk a kamerába. Lehajtotta róla Imit és csak én vagyok rajta.

- Rebekah? - szólal meg rám nézve. Könnyes a szeme. Mintha csak egy álom lennék. Egy foszlány. Felpattan és rám néz. Megölel. Szorít. A hajamba puszil. Eltol magától és rám néz. 

- Hiányoztál! - mondom. 
- Szeretlek!- mondja, vissza azzal megcsókol. Erősen. Leveszi rólam a pólót. Én meg engedek a csábításnak..... 

December 21. Vasárnap

Reggel olyan 9 órakor keltem. Magam mellé néztem és ott feküdt Krisz. Olyan édesen aludt. A keze a derekamat ölelte. Lassan lehámoztam a kezét a derekamról felvettem a pizsim (vagyis Krisz egyik pólóját szoktam, de mivel most már tél van és hidegebb ezért belenyúltam a szekrényébe és kivettem belőle a számomra legjobb pulcsiját. Felvettem a mamuszát, amit irtóra birok, mert olyan meleg és puha. Lebaktattam a földszintre. Kivettem a hűtőből egy tejet meg kerestem a müzlit. Leültem és ettem. Csináltam magamnak egy turmixot és visszatotyogtam a szobába. Még mindig aludt ezért bekapcsoltam a laptopját és felvettem egy hosszú melegítő gatyát. Leültem a gép elé és megláttam, hogy én vagyok a háttérképe. Ott állok mosolyogva. Látszik, hogy ez egy vágott kép. Méghozzá azt is tudom, hogy ez volt az a kép, amit elsőnek felraktam magamról és tulajdonképpen az óta nem is raktam fel semmit. Imi fent virított persze. Ő szinte mindig fent van. Én meg döntöttem. Ráirok.

- Szia! - írom neki. Röviden, tömören.
- Szia! Hát téged is látni még fent a facebookon?- kérdezi.
- Persze. Nagyritkán. - mondom.
- Nem sokára karácsony ugye tudod?- kérdezi szolidan.
- Már csak tizen..... nap van nem?
- Dehogy! :). Már csak 2 nap van. - írta.
- Aha! Jo vicc! Nem lehet! Ne hogy már! Basszus! Áááá!! Én még nem vettem semmit. – írom. Teljesen ki ment a fejemből. Ennyi idő alatt meg szinte lehetetlen.
- Én megvettem már neked. - mondja. Kösz. Ennél nagyobb durvát nem is tudna mondani. Igy is égtem eléggé. Na akkor ennek már annyi. Mindegy-mindegy alapon írtam neki.
- Akkor ma elmegyek. Majd megveszem. Szólok majd valamelyik  csajszinak (el sem hiszem, hogy ezt tényleg leírtam. Én! Jessus!) Úgyis rég beszélgettem velük. - mondtam.
- Jó, menj csak. Amúgy otthon vagy?- kérdezte.
- Nem. Kriszéknél. Miért?
- Semmiért.... Csak akkor felugrottam volna. És... Hogy vannak?
- Nyúzottan, de egész jól - hazudtam csodásan, hisz nem beszélhetek erről senkinek. Igazából borzasztóan vannak. Mindenki szomorú és borzalmas  a hangulat és nem tudunk mit kitalálni.
- Aha. - és igazából kb. ennyit beszélgettünk.

Krisz felkelt és keresett maga mellett. 10:24-volt. Ásított egyet és lassan felkelt majd nyújtózott egy jó nagyot és beletúrt a hajába. Odajött és felálltam. Oda mentem és jó erősen megöleltem. Ő a hajamba puszilt majd megfogta az államat és  a másik kezével meg a derekamat.

- Szeretlek!- mondja.
- Én is téged Krisz! Szeretlek! Örökre! - mondom. Majd újra megcsókoltam. - Viszont holnap nem lehetek itt. - mondom komolyan. Erre ő elkezdi csókolgatni a nyakam meg a kulcscsontomat. Nyomtam gyorsan 2 szájra puszit a szájára és komolyan rá néztem.
- Nem sokára itt a karácsony! - mondom.
- Tudom. - mondja, majd látom, ahogy a földet nézi, majd felemeli a fejét. Viszont dög éhes vagyok. Lejössz velem kajálni?- kérdezi.
- Le. Mondom. Megfogom a kezét. Összekulcsoljuk, és előtte menve lemegyek a földszintre.

Lent ott van az apukája, vagyis gondolom, mert hallottam, ahogy halkan felszisszen és erősebben megszorítja a kezem és elkezdi a hüvelykujjával simogatni a kézfejemet. Ott ült az asztalnál.

- Jó napot!- köszöntem. Felállt. Végigmért a szemével és felém nyújtotta a kezét.
- Még nem is találkoztunk. Krisztián apja vagyok. Te ki vagy?

- A barátnője vagyok. Rebekah.-mondtam. Olyan volt ez mint egy kín vallatás.

 

 

Oldal: 41.rész-50.rész
Egy lány története és csajos oldal - © 2008 - 2024 - girls-life.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat