1. részhez: Itt a 31.rèsz is! Tegnap este megnèztem most 86.oldalnàl járunk. Innentöl minden új rèsznèl oda írom eddig hàny oldal. Plusz: Egy 20-30 oldalig Imi szemszögèböl a törtènet èrdekessège kèpp.

2.részhez: Itt a 31.rész is! Most a könyv 91.oldalánál járunk. Remélem tetszik! :)

3.részhez: tt a 33.rész is. Most jelenleg 96 oldalnál járunk.

4.részehz: Itt a 34.rész! A könyv 97.oldalánál tartunk.

5.részhez: Itt a 35.rész! Remélem tetszik!

Ez elképesztő! A 99.-oldalon járunk! Ebbe a részbe megint ugrás lesz,de utána már naponta lesz kidolgozva.

 6.részhez: Itt a 36.rész is ami már boldogabb lesz! Most tartunk a 101. oldalnál. Annyira örülök ennnek.Szóval... :) I'm happy!

 7.részhez: 

A 105.-oldal is kész!
Köszi,hogy olvassátok és bocsi,hogy most egy kicsit ritkában hozom,de most javult meg a gép meg most van egy pár vizsgám is szóval.. Ha van időm akkor hozom! Köszi!

 8.részhez: Sziasztok!

Összegyült a 6000 látogató köszönöm! Tényleg! Soha nem gondoltam volna,hogy ennyiőtöket érdekel amit írok.

 9.részhez: Itt a 112.oldal is.

10.részhez: Sziasztok! Tudom,hogy mostanában keveset írok,de évvége van. Sikeresen lezártak már minden tantárgyból. Letettem a vizsgáim. Töriből pl. 5d lettem. Megvoltak a színpadi fellépéseim is a sulival. Szóval most minden OK velem. Szeretnék nektek köszönetet mondani,mert mostmár 6500 fölött jár

---

Október 13.Csütörtök

*Imi  szemszöge*

Ez a nap lazának kezdődött ès könnyűnek, de a nap vègère bonyoldalon lett. Mentem haza gördeszkával ès egyszer csak megcsörrent a telefonom. Megálltam,arrèbb àlltam ès felvettem aztàn a telefonban megszólalt benne. Egy szomorú hang amit először nem is ismertem meg:

- Szia! Te vagy Imi ugye? - gyorsan megnèztem a szàmot ès akkor làttam meg, hogy Rebekah az.
- Rebekah? - kèrdeztem remènykedve ès akkor a hang elkezdett sírni.
- Mi törtènt vele? 
- Alper Kórhàz! - csak ennyit  mondott,de èn abba a pillanatban leraktam. Megbeszèltem anyámmal, hogy majd később megyek. Rohantam a kórházba. Látnom kell. Egy ideig deszkával aztán folytattam az utam busszal. Oda érve megláttam az anyukáját és csak ennyit kérdeztem:
- Melyik szoba?- a kérdés pár másodperc múlva már jött is.
- Második emelet 3. szoba -  és már rohantam is. Megálltam a szoba ajtaja előtt és vettem egy mély levegőt. Ott feküdt az ágyon és egy gépre volt kötve vizet jutattak épp be neki egy infúzión keresztül és ott állt előtte az orvos.
- Te a barátja vagy?
- Mondhatjuk így is. Hogy van? 
- Nagyon rossz az állapota sajnálattal közlöm veled,hogy kómában van.

- Neeee! Aztán lerogytam a székre. Hosszú órát néztem őt ahogy ott fekszik.  A szülei pont indultak, de én maradtam. Felhívtam anyukám és ő is beleegyezett. Tudom, hogy gyerekesen hangzik,de én adok anyukám véleményére. Fontos neki, hogy tudja, hol vagyok, hogy ne aggódjon. Megnéztem a telefonját és az előzőleg lejátszott zenéket: Taylor Swift - Everything Has Changed. Nem is gondolta, hogy ez mennyire jellemezni fogja a hangulatát, mert ugye reggel, mint ahogy a szülei mondták, hogy suliba készült másnap és most pedig itt fekszik kómában. Szólnom kell Krisznek is, hiszen ez őt is érinti. Bejelölte facebookon és várt. Amikor visszajelölte egyből írt: Szomorú hírem van, ami téged is érint. Rebekah kómában van. Ahogy ezt elküdtem már jött a válasz is: Melyik kórházba? Azonnal indulok! Az alperben van,de éjjeli háromkor kötve hiszem,hogy beengednek. - írtam izgatottan. - Sebaj, hidd, el megoldom. Maradj ott mellete!- Nem telhetett le öt perc, se amikor ajtó csapódás hallatszik és belépett egy srácvérző kézzel és lábbal.

- Ezt mégis hogy csináltad?- kérdeztem Krisztől, mert őszintén érdekelt a történet. Mintha meg se hallotta volna azt amit mondok lassan félve odalépett Rebekahoz és végig simított az arcán és a sírást visszatartva hozott magának egy széket és egy szekrényből elővett egy vázát és belerakta a kezében szorongatott virágot. Leült a székre és csak az arcát és a száját pásztázta.
- Ezt hogy csináltad? - tettem fel újra a kérdésemet.
- Egyszerű. Egy-két sérülés és mindenkit beengednek ide.
- És ezeket a sebeket, hogy hoztad össze?
- Hosszú.
- Nekem van időm!
- Itt maradsz egész este?
- Hát, persze! Ki tudja, mikor ébred fel.
- Akkor van időnk. -  Tehát ő is marad,akkor lesz időnk beszélgetni. Talán még össze is barátkozunk. Talán...Nem ígérek semmit.

- Hát az egész úgy volt, hogy megvágtam magam és vettem útközbe virágot. A hatás kedvéért még egy sebet kreáltam, hogy hihető legyen a történetem. Tudod, ha kérdezik felmásztam egy magas helyre és leugrottam, és amikor bejöttem ide egyből elaludtam. Ők elment orvosért én meg rohantam ide.
- Te jó ég!- tört ki belőlem a nevetés.
- Hát persze, tudom, hogy te is megcsináltad volna, ha róla lenne szó. Egyébként mi történt vele?
- Gördeszkázott és leesett a pálya tetejéről. Az orvosok szerint tisztában volt azzal mit tesz és mi lesz a következménye. Amikor elmagtáraztam nekik, hogy Rebekah nem ilyen csak külsőleg fekete a szíve tele van vidámsággal. Csak bólogatott és azt mondta, hogy találkozott már egy csomó ilyen esettel.
- Aha! Akkor az az orvos ugyanaz volt, mint amivel én beszéltem. Azt mondta nekem meg,hogy na itt van a következő. Reggelig beszélgettünk és akkor kérdeztem azt, ami érdekelt.

- Anyud, hogy hogy engedte?

- Ja, sehogy. Nagyon sokan vagyunk testvérek így csak egy üzenetet hagytam, hogy reggel majd jövök és már,,El is engedett".

Végül megmutatta a testvéreiről a képeit aztán lefeküdtünk az üres ágyakra és már el is aludtunk. A tesói:

 

Ők ikrek.

 

Október 14. Péntek

Reggel korán felkeltem,mert valamilyen mocorgást hallottam,de nem Rebekah volt az. Krisz is felkelt és már nem is tudtunk vissza aludni többet. Az éjszaka folyamán gyakran történt ez, mert minden egyes mozdulatnál reménykedtünk, hogy Rebekah az. Hat óra lehetett, amikor megjelent Rebekah anyukája az ajtóban.
- Jó reggelt!- lépett be a kezében négy táskával. - Beszéltem anyátokkal. Azt mondták,hogy ezekre szükségetek lesz!- mutatta fel a táskákat és fejenként lerakott két-két táskát.
- De miért?
- Péntek reggel van,ti egy kórházba vagytok,egy óra múlva suliba kellene mennetek.
- Komolyan suliba kell mennünk így is?
- Nem, szerencsére nem. A szüleitek úgy gondolták, hogy maradhattok itt, de hétfőn már mennetek kell.
- Köszönjük.
- Ne nekem köszönjétek!- mondta kissé mérgesen - Hogy van?- kérdezte már gyengült hanggal.
- Nem változott semmit az állapota. - mondtuk egyszerre suttogva. - odalépett hozzá ránézett és kiment.
- Mit fogunk mi itt csinálni egész nap?- néztem Kriszre.
- Hát először átöltözünk aztán eszünk valami reggelit majd egy óra Rebekah nézés jött és utána beszélgetünk, mondjuk. Addigra dél lesz, és megint folytatjuk ugyanezt.
- OK. Neked mit pakoltak?- pakoltam ki a táskám tartalmát az ágyra.
- Van itt rágó, pénz, telefon,PSP,játékkonzol,sütik és még távirányító is aztán vannak ruhák és gitár aztán fotóalbum benne üzenetekkel. 
Neked?
- Ruhák, rajzfüzet tolltartó,pénz és üzenet.
- Akkor jó. - felvettük a ruháinkat és reggeli gyanánt megettük a Krisznek csomagolt sütiket. Az egész napunk úgy zajlott mint ahogy Krisz elmondta azt reggel. Semmi érdekeset nem csináltunk. Megnéztük a fotóalbumát is amiből kiderült,hogy Krisz milyen volt kicsiként. Volt egy vidám időszaka is. Itt van pár kép:

 

Október 14. Péntek délután és este

 Délután olyan 5 körül jöttek Rebakah barátnői. Először Daisy jött. Ő erősen könnyezett és fújta az orrát és hozta a leckéket, mert a másik táskában a mai és a holnapi tancuccok voltak, fogkefék és pizsamák. Amikor ő elment akkor neki is fogtunk a leckéknek a sok látogató között, akik mind ugyanazt kérdezték. Mi történt vele? Hogy történt? Most mi van vele? Vagy a kedvenc kérdéseim, amiket, az egyiket Kitty a másikat pedig Kath-t mondta. Miért fekszik? - na amikor ezt meghallottam akkor kitört belőlem a röhögő görcs, tudom, hogy ilyenkor komolynak kellet volna lennem, de nem ment, mert ez túl sok volt. Aztán komolyan ránéztem: Te mindig ilyen vagy?
- Ki én?- nézett rám bután
- Nézz már körül! Csak te vagy itt meg az a srác ott az ajtóban.
- Ja,akkor igen. Amúgy neki van neve is. Ő Boldi az én pasim. - raktak új virágot és hoztak neki a szobájából cuccokat. Kiraktam az asztalára egy képet, amin a családjával van. Gyógyulj meg lufikat eregettem, amit mindenki hozott. A sok plüsst igazgattam el körülötte és megfésültem a haját. Aztán amikor végre mindenki elment,Krisz is. Ő ebéd után elment a testvéreit a suliból és letusolni is ment. Rá néztem Rebekára és elkezdtem hozzá beszélni.

- Szia! Tudom, hogy nem hallasz, de bízom benne, hogy legbelül valahogy mégis hallod,hogy beszélek. Nem hiszem, hogy tudod mi történt veled, szóval elmondom. Gördeszkáztál és az egyik akadálypálya tetejéről leestél. Megtalált a nagymamád és a mentők rögtön ide is hoztak. Megállapították, hogy kómában vagy és eltöröttek a bordáig. Maradandó sérülést az orvosok szerint kaptál. Nem tudjuk mit. Vérzett a fejed, de ezt gondolom, tudod,mert a kezed is vérzett,mert megnézted. Az orvosok szerint nagyon súlyos az eseted.20%-van eleve a felépülésedre. Kaptál sok lufit. Itt a plüss macid. Van egy fotó is az asztalodon. Kaptunk leckét is, sajnos. Kaptál egy csomó üzenetet facebookon. Most Krisz és én itt vagyunk melletted nap huszonnégy órába, mert várunk. Tudom, hogy fontos, hogy Krisz itt legyen. Szerethet téged nagyon, mert hajnali háromkor csak azért összeszedett valami sebet, hogy beengedjék. Tudod, azzal a csajjal már nem járok. Szakítottunk. A szüleid sokszor bejárnak. Most a kezedet fogom. - azzal odahajolt a lány ajkai felé és nézte őket, majd egyre közelebb ereszkett, majd szájával érintette a lány hideg már-már élettelen száját és hosszú csók után elengedte. Nem mondta meg a lánynak, hogy megcsókolta,mert tudta,hogy nem szabadott volna. Krisznek elmesélte a sok látogatót. A kis beszédet és a csókot nem. Nem szabad azt neki sem tudni!- ez az én titkom. Aznap este korán aludni tértek. Imi álmában Rebekah vidám volt és mosolygott indult felé futva és elfutott mellette és Krisz karjaiba vetette magát. Szuszogva, lihegve kelt fel, mert az álom megrázta. Ettől félek-ismerte be magának. - hogy ez nem marad csak álomnak. Ők egymásnak valók. Krisz és Rebekah is emo. Én, mint kívülálló nem illenék hozzá. Azzal a sok gondolat közben elaludt.

Október 15. Szombat

Ma már voltam otthon. Semmi érdekeset nem csináltam csak otthon voltam és gondolkoztam. Este bementem Rebekha-hoz, de csak egy órát voltam ott. Megírtam a leckéket és tanultam. Éltem átlagos életem.

Október 16. Vasárnap

Elmentem reggel Rebihez, aztán a szüleihez,hogy valaki támogassa őket. Vittem Rebekához friss virágot. Rendet raktam a szobájába. Ott találtam a karkötőit is.A nyakláncát is és a ruhásszekrényét is átnéztem. Nem lett volna szabad ezt tennem,mert így megint szomorú lettem.

Október 17.Hétfő

Ma reggel gyalog mentem suliba. Amióta Rebekah kómába került nem nyúlok a deszkákhoz. Elsétáltam a park mellet ahol először csókolóztunk aztán megálltam a suli előtt. Minden reggel itt vártam rá és amikor meglátott felcsillant a szeme és futott felém és csókkal köszöntött. Most is ezt láttam. Futottam felé, de amikor átöleltem volna rájöttem, hogy ő nincs itt. Ő kómában van. Ez csak a képzeletem szüleménye. Bementem a suliba és elsétáltam a szekrényem mellet és megnéztem Rebiét. Leszedtem róla a rosszalló üzeneteteket. Kinyitottam és a szekrényből is kiszedtem. Gondosan átválogatva. Voltak ott, bár kevés, de gyógyulj meg!- esek is. Azokat gondosan elrendezve visszaraktam. Megnéztem a falat, amit még én kreáltam neki és szomorúan becsuktam, hogy ne sírjak. Megálltam gondolkozni ott ahol ápolt minket és ott ahol összeverekedtünk. Aztán megláttam Kriszt és vele ballagtam be bambán a terembe. A nap letelt, lassan, de letelt. Mindenhol emlékek jutnak eszembe róla. Nem hiszem,hogy ezt továbbra is bírni fogom. Tánc órán senkinek nem volt kedve táncolni ezért kivittek minket az udvarra. Emlékek. Megint.

Október 31. Hétfő

Már egy ideje szomorú vagyok. Mindennap küzdök az emlékekkel. Sokszor járok Rebekához és a szüleihez. Ma nem volt suli ezért egész nap ott voltunk Krisszel. Most ő fésülte meg.
- Imi én gondolkoztam valamin.
- Min?
- Tudod, szeretném, ha Bebi felkelne.
- Igen, mindenki.
- Szerintem csak okot kéne neki adni neki, hogy felkeljen.
- Ezt mégis hogy érted?
- Találtam egy vidám pop tizenhét-tizennyolc év körüli bandát, akik vidám dalokat énekelnek és talán ha elgitároznám és te pedig beszámolnál neki az életről, a boldogról akkor talán felkel.
- Jó! Azzal elő vette a gitárját és elkezdett játszani.
- Mi a címe?
- Happily.
- A bandának?
- One Direction.

Azzal csak játszott és játszott. Már 5 számot eljátszott amikor lassan megszólalt az éneklésen kívül.
- Jó. Akkor ezt még egy olyan háromszázezer alkalommal eljátszom és fel fog kellni.
- És mi van, ha nem? Mi van, ha soha nem fog felkelni többé Krisz?
- Nos... Arról fogalmam sincs.

 

November 18. Kedd

Már vagy 2 hete próbálkozunk azzal amit Krisz mondott. Mindig 5 dalt játszik volt már Gotte Be You vagy Rock me vagy What Makes You Beautiful és a Strong is. Két hete elmondom neki az időjárást, a leckéket,a vicces jeleneteket,a tesi órákat, a Vámpír Naplókat is elmondom neki. Most is egy ilyenen voltunk,amikor Krisz a One Direction - Strong-ot énekelte.

- And you make me Strong sorry... - és akkor vettük észre,hogy átfordította a fejét az eggyik oldalra. Ilyet nem tett kb. egy hónapja. Krisz és én csodálkozva összenéztünk és Krisz fojtatta 
- I'm sorry if I say I need you!-most a keze húzódott össze.
- But I don't care, I'm not scrared a love-és most a száját nyitotta ki és csukta be.

- 'Cause when I'm not with you I'm weaker!-és most a lábát rakta egy kicsit arrébb.

Ahogy haladtunk a sorokkal úgy mozgott egyre jobban. Amikor elért ahhoz a részhez amikor a One Directionból Niall Horan énekel egy szólót suttogva.

- I'm sorry if I say I need you!But I don't care, I'm not scrared a love.'Cause when I'm not with you I'm weaker!Is that so wrong?It so wrong.-aztán mindeketten elhalgattunk.Lassan,de a need you-ra kinyitotta a szemét.

- Szia!- suttogtam.
- Sziasztok!- szólt halkan rekedten és szaggatózva.
- Emlékszel ránk?- ezúttal Krisz kérdezett.
- Nem, nagyon... - hallottuk a választ. A választ, amitől a legjobban féltünk.
- És.. Emlékszel még, hogy kell járni?
- Nem. Bocsánat srácok, hogy így kell, fogadjalak titek , de ti kik vagytok?
- Én Imi vagyok egy jó barátod.
- Én pedig Krisz....- kezdett bele Krisz a mondatba.
- A bátyám, ugye?
- Igen, az! Jól gondoltad? Emlékszel rám?
- Nem tudom honnan,de kicsit. - azzal Krisz felállt és odament hozzá és egy csókot nyomott a homlokára.
- Gyere! Üljünk fel!- azzal megfogta a lány kezeit és lassan felhúzta avval odasétáltam és megfogtam a hátát. Tartottam.
- Igyunk egy kis vizet jó?
- Rendben. De még egy kérdésem lenne. Engem hogy hívnak?
- Rebekah vagy, de két becenévre is hallgatsz Bebi és Rebi.
- Értem.
- Ezek után annyit kérdezhetsz, amennyit akarsz.
- Jó. - azzal Krisz a poharat a szájához emelte és megitta.

Egész nap beszélgettünk, és amikor már 2 órája nyaggattuk akkor azt mondta,hogy fájnak a szemei.

- Vagyis fáradt vagy, gyere, feküdj le, aludj egy picit.

Ezután kimentünk és beszélgettünk, közben szóltunk  a többieknek a fejleményekről.

- Imi tudod, hogy tudod, hogy meg fogja kérdezni, hogy te a pasija vagy e.
- Igen tudom.
- Mondd azt, hogy igen. Élvezd ki ezt az időszakot, amíg nem emlékszik semmire. Utána pedig majd rajonghat másért vagy érted. Ez tőle függ. Megérdemled.

- De ez nem lenne így helyes.
- A tesójának mondd, hidd, el neked is kell egy kis hazugság.
- Jó, legyen. - azzal beadtam a derakam.

Megkértük anyukánkat, hogy nem maradhatunk e holnap otthon, de nem engedték. Így holnap mennünk kell suliba.

November 19. Szerda

 Ma reggel, amikor bementünk a suliba akkor boldogság és szomorúság töltött el. Rebekah felkelt, de nem emlékszik semmire. Láthatom ő is engem,de nem emlékszik azokra, amik történtek velünk. Hogy együtt voltunk. Hogy szeretett. Amikor a folyosón végigsétáltam jöttem rá, hogy örülnöm kéne, hisz fent van. Hallhatom a hangját. Most a szekrényében lévő gonoszkodó üzeneteket nem kidobtam, hanem a táskám mélyére süllyesztettem. Órák után rögtön siettem a kórházba. Most a szülei voltak ott és beszéltek vele a sírás közepette. A szülei féltek,hogy elveszítették és minden alkalommal sírtak, amikor meglátták,reménykedtek,de nagyon féltek. Bementem hozzá és leültem az ágyára.

- Szia!- mondtam, reménykedve, hogy a tegnapra emlékszik.
- Szia Imi!- mosolyra húztam a szám,hogy legalább erre emlékszik.
- Hogy vagy?
- Jól. Nagyjából.
- Megfésülöm a hajad, jó? - azzal megfogtam a kefét és megfésültem azt a gyönyörű hajzuhatagot.
- Mesélsz nekem?
- Persze! Mit meséljek?
- Az érdekel, hogy én kivel vagyok együtt? Te a pasim vagy van egy harmadik srác is?
- Hát.. Igazából én vagyok a pasid.
- Akkor miért nem csókolsz meg?
- Honnan tudod egyáltalán, hogy az mi?
- Figyelj Imi! Attól még, hogy kómában voltam attól még nem vagyok hülye. Szerinted mit csináltam addig, amíg te tanultál? Filmeket néztem és rájöttem,hogy az emberek, ha szeretik egymást, akkor megcsókolják egymást. Ha te szeretsz, akkor miért nem.... - mondta és akkor odahajoltam hozzá gyorsan és csókoltam és csókoltam erre ő felemelte  a kezét és az arcomhoz érintette. Az érintése fagyos volt és szokatlan. A kezei vékonyak voltak egy kisebb mozdulttal ketté lehetet volna törni őket. Érezem, ha megfogom, akkor kettétörik. Aztán lassan elemeltem ajkaim ajkairól, de ő visszahúzott. Olyan erővel csókolt, hogy attól féltem, hogy belém harap. Aztán eltolt olyan erővel, mintha vámpír lenne.

- Mit néztél?
- Vámpír Naplókat.
- Szóval onnan vetted ezeket.
- Ülj már le ide!- mutatott az ágyára. Csendesen mentem oda, mintha attól tartanák,hogy valami szörny jön elő az ágy alól.
- Felültetnél?
- Persze. Egy könnyed mozdulattal felültettem. Mostanában nagyon sokat fogyott. Szinte már csontváz.
- Gyere, megetetlek! Azzal a kajáért nyúltam és elkezdtem neki adogatni.
- Imi? Gyere közelebb! Amikor az újabb falatot adtam volna megcsókolt. Megint. Akkor benyitottak.
- Sziasztok? Megzavartunk valamit?
- Gyertek csak! Rebekah ők a barátaid. Ő itt Kitty és ő pedig Boldi. Azzal leültek.
- Te tényleg nem emlékszel ránk?
- Tényleg nem, bocsáss meg.
- Jajj! Ne kérj bocsánatot! Bocsánat csak egy perc! Azzal kiment és hallatszott a sírása.
- Szóval te vagy az ő pasija, akivel csókolózni szokott?
- Igen......  Honnan tudsz ilyeneket?
- Nem vagyok hülye! Ne nézz annak! Természetesen sok filmet néztem mostanában.
- Hát jó!

Az összes barátnője eljött a pasija társaságába. Mindegyik eljátszották ezt. Aztán megjött Krisz.

- Szia bátyus!
- Szia Bebi!- Azzal lassan odasétált és megállt előtte. Lehajolt és egy csókot nyomott a homlokára.
- Hogy vagy? Ettél már valamit? - És kisimította az egyik tincset a szeméből.
- Képzeld! Ma egy csomó barátom meglátogatott.
- De jó! Egyedül jöttek?
- Nem, jött velük a pasijuk is.
- Eltudod mondani nekem,hogy mi az a ,,pasi"?
- Persze! Valakinek a pasija az akibe szerelmes és csókolóznak.
- És tudod mi az a szerelem
- Nem! Azt nem!
- Az, amit irántad érzek!
- És mi az?
- Tudod, ha valakit szeretsz.
- Óhh.. Hát akkor én is szerelmes vagyok beléd!
- Tudom. -mondta és zavartan beletúrt a hajába.

Krisz ki tudnál jönni egy percre?- szóltam hosszas hallgatás után.

 

 - Mi az?
- Megcsókolt kettőször is.
- Igen?- kérdezte kicsi izgalommal a hangjában.
 - Igen. Méghozzá úgy.....- mondtam kissé elszállva és megérintettem  az ajkam. - Mit csináljak?
- Semmit. Szeresd! Itt az alkalom!
- Tényleg így gondolod? Nem bánod?
- Így. És tudod, amikor újra emlékezni fog akkor mindez megszűnik és visszajön a köztes állapot.
- Igen tudom, de nem fer vele, hogy most ezt gondolja és amúgy pedig rendesen nem így gondolja.
- És honnan tudod, hogy a valóságban nem így érez?
- Na, igen! Mondasz valamit. Na, menjünk vissza hozzá.
- Jó! Na, mosolyogj!

Visszamentünk és megtanítottuk Rebekának,hogy hogy emelje meg a kezét. Már tudja mozgatni  a kezét. Persze még fogni nem. De felemelni már igen.

November 20. Csütörtök

Reggel betegen keltem fel így nem mehettem Rebekához. Így legalább gondolkozhattam. Semmi különöset nem csináltam.

*Krisz szemszöge*

Imi ma nem jött suliba. A suliba ma volt az utolsó tanítási nap ezért sok leckét adtak fel és dolgozatok időpontjait, hogy had tanuljunk a szünetbe is. Vettem Rebekának egy rózsát és elmentem a gitáromért és tartogattam Rebinek egy kis meglepit, mert a macsekját is elhoztam.
- Szia! - szóltam neki, mert épp Vámpírnaplókat nézett.
- Szia! Le tudod nekem állítani?
- Igen.
- Köszi.
- Mit csinálunk ma?
- Megtanulok felülni rendben?
- Jó. Már ideje!
- Akkor gyere! - azzal megfogtam törékeny porcelán kezét és felhúztam majd lassan visszaengedtem.
- Próbáld most te!
- Így? - és felült.
- Így. És tudsz így maradni?
- Igen. Vagyis szerintem.
- Jó mert hoztam neked egy kis meglepetést.
- Igen?
- Igen. Ő itt Cormi vettem elő a kismacskáját, amit mostanában kapott és imádta. Ő egy macska és a tiéd.
- De jó! És mit kell vele csinálni?
- Megsimogatni. Nézd így.
- Azzal megfogtam a kezét és megsimítottam a macska hátát.
- De puha!- ahogy kimondta már meg is harapta a macska.
- Áuuu!!! Mi ez
- Megharapott. És vérzik. Gyere, bekötöm. - azzal elmentem a kötszerért.
- Jól vagy?- kérdeztem, mert mire visszafordultam ott ült felhúzott lábakkal és a vért itta a kezéből.
- Ühüm.
- És ezt hol láttad?- mutattam rá?
- Vámpírnaplókban.
- Ezt is?
- Igen.
- Na, mindegy. Gyere, ide bekötöm a kezed.
- Emlékszel még arra a dalra?
- Igen. Egy sorra. And you make me strong. Miért?
- Eljátszom neked.
- Rendben.

- My hands your hands. Tight up,like two ships.  DriftingWeightless. 
  Waves tried to break it. 
  I'd do anything to save it. 
  Why is it so hard to say it? 
  My heart, 
  Your heart 
  Sit tight like book ends. 
  Pages 
  Between us 
  Written with no end. 
  So many words we're not saying. 
  Don't wanna wait 'til it's gone. 
  You make me strong. 
  I'm sorry if I say, "I need you." 
  But I don't care, 
  I'm not scared of love. 
  'Cause when I'm not with you I'm weaker. 
  I s that so wrong? 
  Is it so wrong 
  That you make me strong? 
  Think of 
  How much 
  Love that's been wasted. 
  People 
  Always 
  Trying to escape it. 
  Move on to stop their heart breaking. 
  But there's nothing I'm running from. 
  You make me strong. 
  I'm sorry if I say, "I need you." 
  But I don't care, 
  I'm not scared of love. 
  'Cause when I'm not with you I'm weaker. 
  Is that so wrong? 
  Is it so wrong? 
  So baby hold on to my heart, yeah. 
  Need you to keep me from falling apart. 
  I'll always hold on. 
  'Cause you make me strong. 
  I'm sorry if I say, "I need you." 
  But I don't care. 
  I'm not scared of love. 
  'Cause when I'm not with you I'm weaker. 
  Is that so wrong? 
  Is it so wrong? 
  I'm sorry if I say, "I need you." 
  But I don't care, 
  I'm not scared of love. 
 'Cause when I'm not with you I'm weaker. 
  Is that so wrong? 
  Is it so wrong 
  That you make me strong? 
  I'm sorry if I say, "I need you." 
  But I don't care, 
  I'm not scared of love. 
  'Cause when I'm not with you I'm weaker. 
  Is that so wrong? 
  Is it so wrong 
  That you make me strong?

- De gyönyörű volt. Ki énekli amúgy?
- A One Direction.

- Ők kik?
- Egy fiú csapat, akik énekelnek. Nézd ők vettem elő a telefonom és mutattam meg neki.
- Énekelj még egyet!
- Majd holnap.

Azzal én elmentem. Neki visszakapcsoltam a sorozatját.

November 22. Szombat

*Krisz szemszögéből*

Reggel korán keltem. Pont időben, hogy még meg csodáljam a szuszogó Rebekát. Reggel fél hét lehet. Itt fekszik közel hozzám. Itt a másik ágyon. Hol a macska? Hát nem a fejemnél alszik? Többek között ő az egyik ok ami miatt felébredtem. Valószínűleg tejjel álmodik vagy madarakkal akik hadják, hogy megegye. Folyamatosan karmolászok és fel-fel nyávog.A másik ok aki miatt felkeltem... Ő... Rebekah... Szeretem csodálni, ahogy, alszik. Most olyan törékeny. Olyan más! Olyan szép!

Elmentem egy kávéért lábujhegyen nehogy felkeltsem.

- Jó reggelt Bátyuskám!
- Szia! Felkeltettelek?
- Dehogy! Már rég fent voltam.
- Épp indultam kávéért. Hozzak neked valamit?
- Nekem is hozz egy kávét lécci.
- Jó, megyek.

Lent összeszedtem az autómatában a cuccokat aztán indultam is fel. 

- Itt is van a rendelésed Bebim.
- Köcce bátyus. - azzal elkezdte meghúzni.
- Bebim! Nem így kell ezt!- azzal megfogtam a kezét és megtanítottam a kávéivásra.

Kopogtak.

- Szabad!
- Jó reggelt! Azért jöttem, hogy ellenőrizzem Rebekah Dean állapotát.
- Jó reggelt doktor úr! Hogy van? Ismeri a bátyámat?
- Köszönöm jól. A bátyádat?
- Doktor úr Rebekah azt hiszi, hogy én vagyok a bátyja. - suttogom.
- Ó, igen! Persze! - vettet rám egy lehangoló pillantást.
- Mit tanultál az óta a bátyádtól?
- Ó képzelje doktor úr sokat. Már tudom mozgatni a lábam, a kezem,fogni tudok és énekelni. Egy csomó dolgot megtanított.
- Ó, Remek! Ha így állsz nem sokára haza is mehetsz. Csak egy nagy feladat vár rád és a bátyádra. Meg kell tanulnod járni. Megyek is, mert van feladat bőven. Sok sikert!
- Köszönjük doktor úr!- visított utána Rebekah.
- Megtanuljuk ma?
- Hát először is ma beszélünk Imivel. Rendben?
- Jó. - azzal benyomtam a gépemet és a skypeot. Imi 1 csörgés után felvette.
- Sziasztok!
- Szia!- üvöltötte bele Bebi a kamerába. Ma valahogy ilyen üvöltős napja van.
- Hogy vagy haver? Mert el kéne a segítség. - azzal a szájával egy Bebi szót kezdett el formálni, de én felismertem.
- Igen. Segíts!
- Megyek! Azzal gyorsan kinyomta.
- Na, gyere, felöltöztetlek addig amíg Imi meg nem jön.  Nem is kell öltöztetnélek. Menni fog egy darabig.

- Tessék. kezdjük a ruhákkal. - Leszedtem róla hálóinget és elfordultam. Hisz azért nem illik nekem őt egy száll melltartóban és bugyiban látnom.
- Odaadtam neki a pólót és ő felvette. Gyorsan megigazgattam rajta és felhúztam rá a nadrágját.
 - Mindjárt jön Imi Bebi. - mondtam kicsit meglepődve a furcsán csengő hangomra gondolva.
- Tudom.
- Kisminkeljelek?
-  Ne! Kérlek! Ne! Nem szeretnék kifestve lenni.
- Jó. - mosolyodom el.
- Sziasztok! - nyitott be a szobába Imi
- Szia! – azzal odament Bebihez és arcon puszilta.
- Gyere, segíts. Azt a feladatot kaptuk az orvostól, hogy megtanítjuk Rebekát járni. - azzal ráadtuk a kabátot, a kesztyűt, sálat és sapkát, cipőt. Megfogtuk és felállítottuk.
- Ez olyan furcsa fiúk!- azzal tett egy lépést.
- Mit érzel?
- A szívem gyors verését és a fejem forróságát.
- Gyere! Mutatunk valami ujjat!
- Mit?
- Majd meglátod.

Már egy ideje sétálunk, amikor lépcsőhöz érünk. Mellettünk ott van a lift is.
- Rebi menjünk lifttel?
- Nem! Én inkább kipróbálom a lépcsőzés t.- Egy-két lépést tesz a lépcsőn majd megszólal.

- Elfáradtam. - erre egymásra néztünk Imivel mire ő bólintott. Azzal megfogtam Rebekát és levittem az első emeletre.
- Lift Bebi?- töröm meg a csendet.
- Nem. Jó érzés a karodba lenni.
- Átadlak Iminek jó? - mire ő bólintott.

Azzal Imi izzó arccal átvette tőlem a szépségünket és megemelte úgy mintha porcelán lenne és Bebi a két kezét átvette a vállán és úgy ballagtunk lefelé a lépcsőn. Így együtt. Hárman. El sem hiszem! Nem bírom elhinni. Ez így túl tökéletes.

Azzal a földszintre értünk. Kinyitottam az ajtót és kiléptünk. Kint havazott. Pár centi hó már össze is gyűlt. Azzal Rebekah mit, aki megkergült volna elengedett minket és elindult egyedül. Kifelé. A szabadba. Rögtön utánaszaladtunk és meg akartuk fogni nehogy elessen.

- Mit érzel? - kérdeztem tőle.
- Zavart vagyok. Nem tudom, mit érzek. Ez most más. Nagyon más.
- Próbáld leírni.
- Ne nézzetek hülyének, léccives, de ez van. Krisz amikor rád nézek valahogy megnyugszom,de a szívem mégis nagyon gyorsan ver. A fejem pirosodik és megfájdul. Kérlek, ne nézz hülyének! Nem vagyok az!
- Nem nézlek hülyének! Dehogy nézlek hülyének!

Ettől féltem. Ettől féltem idáig, hogy Rebekah rájön az érzéseire és nem tud vele mit kezdeni. Ez így még rosszabb. Azt hiszi, hogy a bátyja vagyok. Nem mondhatom neki, hogy ezt azért érzi,mert szeret. Mert valamit érez irántam. Mert ez hülyén jönne ki. Mit tegyek?

Elkezdtünk hó csatázni majd már futott is. Pörgött. Folyamatosan pörgött. Olyan volt akár egy angyal. Annyi sok jósággal a szívében és olyan szépnek látszott a sok hóban. A végére eléggé elfáradtunk és felmentünk. Ezúttal lifttel. Imi elment csak egy csókot nyomott Rebekah homlokára majd eltűnt. Későre járt már. Elaludtunk.

- Krisz? Ébren vagy még?
- Mi az? Persze! Baj van?
- Dehogy, csak nem tudok aludni. Odamehetek hozzád?
- Persze gyere!- azzal arrébb csúsztam. Odabújt hozzám felém fordult oldalra. Egymással szemben feküdtünk. Azzal lassan a mellkasomra hajtotta fejét és elaludt. Közben az egyik kezével a derekam a másikkal pedig a nyakamat szorongatta. Lassan elaludtam a sok gondolatom közben. Nem tudom,hogy szabad e ezt,de szeretem. Felejthetetlenül szeretem. És szeretni is fogom amíg élek. Addig fogom szeretni és védeni. Ha belehalok is.

November 23. Vasárnap

 *Krisz szemszöge*   *11-órakkor*

- Krisz? Ébren vagy még?- szólalt meg egyszer egy hang Krisz fejébe.
- Igen - válaszolta elcsigázva a ,,hangnak". Hátha evvel letudja és aludhat tovább. Tévedett.
- Oda mehetek, mert én nem tudok aludni?
- Bebi?
- Igen?
- Gyere!- erre Rebeka átjött az ágyamba és befészkelte magát mellém. Én lassan átöleltem és elaludt. Nem sokára elaludtam én is a csodálatos látványtól.

*Reggel 10 órakkor*

Felkeljek? Ezen a kérdésen gondolkozok vagy fél órája. Ha felkelek akkor talán ő is felkel. Itt fekszik a karomban. Olyan, mint egy plüss mackó. Nemrég még olyannak találtam, mint egy porcelán baba. Már felépült. Kisimítom az arcából a kósza tincset és felkelek. Felöltözök és nyúlnék a telefonért, hogy Imit hívjam, mert ezt a csodát neki is látni kell. De nem teszem. Lehet, hogy önzőségből, de úgy érzem, hogy ez most már az én időm. Szeretem Rebekát. Bár ezt ő nem tudhatja, hisz úgy tudja, hogy a szerelem az a kettőnk közötti kapcsolat. Csak szeretném. A szerelem más. Rebekah szerint a szerelem az az amit ő érez irántam amikor csak rám néz. Ez részben igaz, de nem most. Talán a baleset előtt igaz volt, de most nem lehetett igaz. Most úgy érzi, hogy Imit szereti. Tényleg? Lehet, Imit szereti, de még azzal a szóval sincs tisztába mi az a szeretet. Össze pakolom a holmiijaimat, mintha megéreztem volna előre azt ami történni fog. Pár percben belül már az orvossal beszélgettem a még mindig aranyosan szundító Rebekah állapotáról. Az orvos szerint ma már haza is mehet. De hova haza? Az szüleire és a nagyszüleire teljes mértékben nem emlékszik és velük csak nagyon lassan halad az ismerkedős pedig minden nap bejönnek hozzá. Hozzájuk nem mehet. Apukája kilőve, elutazott. Imi? Imihez menjen? Hisz nála már annyit volt! Benne megbíznék, hogy jó helyen van. De nem. Hozzá sem mehet. Önzőségem miatt eldöntöttem, hogy nálunk fog lakni. Legalább egy kicsit. Amíg nem emlékszik régi énjére, ha kezd eszébe jutni, akkor majd hazaviszem. De addig is nálam lesz. Biztonságban. Majd ha felkel el is mondom neki. Jó, hogy mondtam. Fel is kelt.

- Szia! - köszönt rám rögtön, de még a szemét sem nyitotta ki.
- Jó reggelt! - és pakoltam tovább. Ezúttal most már az ő cuccait.
- Miért pakolsz? Ugye nem mész el? - kérdezte már kevésbé félálomba.
- De. - válaszoltam kicsit sem szomorúan.
- De nem mész! Nem engedem! - panaszkodott tovább.
- És ha azt mondom, hogy te is jössz velem?
- Akkor azt mondom, hogy megőrültél, mert én sehova sem mehetek.
- Pedig jössz. Elengedtek. - válaszoltam a bőröndjét becipzárazva.
- Na és hova megyünk?
- Haza. Haza megyünk Rebekah. - erre kimentem,hogy fel vegye azt a ruhát, amit kikészítettem neki. 

Lehet, hogy nem álltam elő a legtökéletesebb tervel, mert Rebekahnak fogalma sincs se a szüleimről se  a tesóimról, de valahogy csak megoldom. Addig kitalálok valamit.

- Kész vagy? - ordítottam be neki az ajtón keresztül.
- Igen. Indulhatunk. - szólt vissza. Azzal kinyitotta az ajtót és megjelent ott állt előttem abba a gyönyörű fekete csipke ruhában a bőröndét húzva és elindultunk. A portán átkelve a kórház előttig jutottunk. Itt megállt. Azt vártam, hogy azt mondja elfáradtam vagy hogy állj ide csinálok egy képet, de nem. Megállt és nézett.

- Mi az? - kérdeztem kicsit nem nyugtató hanggal.
- Semmi.
- Akkor miért nézel így? - kérdeztem.

- Azért mert nem tudom, hol laksz. - Ja! Tényleg! - erőltettem az arcomra egy mosolyt hisz tényleg honnan tudhatná, átkaroltam és barackot nyomtam a fejére és elindultunk.
 Nem beszéltünk sokat egymással csupán ültünk és néztük egymást. Leszálltunk. És ott találtuk magunkat szembe a házzal, amit az otthonomnak nevezek.

- Itt vagyunk, gyere! - szótlanul elindultunk. Kopogtam. És már nyílt is az ajtó. Anyukámmal találtam szembe magam.

- Édes kisfiam! De örülök, hogy végre hazajöttél. Hogy vagy?
- Jól vagyok anyu. Bemutatom neked Rebekát!
- Szia, édesem! - és őt is megölelte.
- Jó napot! - Köszönt.
- Gyertek beljebb!- azzal anyu beljebb rángatott minket.

Felvittem Rebeka cuccait a szobámba és lementem.

- Kisfiam! Beszélni valóm van veled!
- Jó. Gyere velem Bebi. Addig pakolj ki!

Azzal felvezettem a szobámba.

- Ez itt a szobám. Szobánk. Pakolj be a szekrénybe! Érezd otthon magad! Ha kell rakd arrébb a cuccaim vagy söpörd le. Úgyis nagy a kupi. Mindjárt jövök, rendben? Bólintott.
- Mi az anya?- kérdezem lent.
- Hogy hozhattad ide? Tudod, hogy így is nehezen bírok így is a tesóiddal egyedül.
- Majd segítek. De ott van Peter is segíteni nem? Neki is mondhatnád, hiszen ő már 24 éves! Igazán segíthetne ő is!
- Segít ő is Krisz! De ne tereld mindig  a bátyádra a hibáid.
- Igen? És mégis miben segít?
- Ő porszívóz és port töröl.
- Igen? Porszívóz és port töröl? Én meg bevásárolok, uzsonnát készítek, iskolába viszek, mosogatok, rendet rakok és kórházba járogatok.
- Tudom, és nagyon hálás vagyok érte neked, hogy ennyit segítesz nekem.
- Ha tudod, akkor engedd meg nekem azt, ami fontos. Hadd lakjon itt velünk. Majd én segítek neki. Engedd meg, hogy segítsek.
- Rendben. Menj, segíts neki.
- Megyek is! Köszönöm!- azzal felbaktattam és benéztem.
- Krisz. Nem tudom, hova rakjam mindezt. - szólt nekem anélkül, hogy megfordult volna.
- Mindent a helyére.

Egy jó órás zenét hallgatós-énekelgetős pakolás után már kész is lettünk a cuccai rendbe rakásával. Csak vicceltem. 10 perc csöndes pakolás volt.

 Este kifáradtan zuhantunk ágyba. Francia ágyam van azért melletem aludt. Nem mintha amúgy nem aludt volna mellettem. Felhúztam az órát reggel 5-re és már aludtunk is. Olyan édesen szuszogott. Kis szuszogi.

 

Oldal: 31.-40.részig
Egy lány története és csajos oldal - © 2008 - 2024 - girls-life.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat